A múlt este a bűnös város utcáin jártam… sajnos csak egyszerű civilként… A Buda meg Pest ősi neveit megszégyenítő, internáci csürhébe, a velejükig rontott, gyökértelen pondrók közé keveredtem…
Miután egy kórosan hatalmasra nőtt öntudatú emberformájú nyűnek, egy köztéri provokatőrnek magamat is megdöbbentő higgadtsággal nem ontottam az orra vérét… elmerengtem, milyen nagy is a baj…
A fél évszázados Vörös Terror megtette gyökértelenítő-nemzettelenítő hatását, majd az internáci fertő már a mélyszántott televényen termékeny burjánzásnak indította az antimagyar dudvarengeteget…
Kihalóban a magyar !!!
Lelki szegény, kilúgozott, nemzettelen, beteg…
Majd eszembeötlött e néhány hete keringő bölcselet…
Édesanyám atyja, akit olykor nagyapa néven szólítottam, már egészen apró koromban fölvilágosított ellentmondást nemtűrő szigorral, hogy a „nagyapa” az germanizmus. Magyar gyermek a szülei atyját csakis az „öregapám” megszólítással illetheti, hiszen ez így illő magyarul.
Két szűk évtizeden át, amíg tehettem, Őt öregapámnak is neveztem…
Öregapám magyarnak nevelt. Ő még úgy mondta: Az igazi magyar a „szittya magyar” !
Önmaga ősiséget, Ősei tudását föladó… Gyáva népnek nincs hazája !
Tisztességben őszült Öregapáink emlékét föl kell elevenítenünk
a méltatlanul túl sokat idézett Ady szavaival :
A magyar Ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Kevésbé gyakran idézett esti olvasmányomat ajánlom minden megmaradónak, Magyarnak:
