Arany János

TÉLI VERS
 

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Mártonnap tájba’ hó
Borítja házi telkemet?
 

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán !
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után !
 

Mily villogó szemmel lesett
Minden sovárgót, csintalant;
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.
 

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, –
Mégsem jön ifju és leány :
Nagyon szabad künn a szabad.
 

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mivel :
 

„Óh, természet halála, tél !
Emígy kapaszkodik bele –
„S te hófehér hó, mint Adél
Fehér, hideg hókebele…”
 

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg :
Csak, persze, tiltja szép Adél
Körmét annál hevitni meg.
 

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet;
Megfér kivül szobám falán !
Ne bántsa ezt a kis helyet.
 

Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám :
Akkor… ha elrontom a szót
És fázom, – nem az én hibám.

1850 Enyészet (november) havában

Érdekes, hogy a fázok, ikes igét eggyetlen versszakban is kétféleképpen szerepelteti…
vélhetően szándékoltan, a hidegleléssel átható nyelvi leleménnyel…

Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám:
Akkor… ha elrontom a szót
És fázom, – nem az én hibám.